2010 január 25. | Szerző: Sadness
Miért van az, hogy a legkevésbé eredeti mondatot akarja mindenki hallani? A “szeretlek” már megszámlálhatatlanul sokszor elhangzott, mégis, amikor kimondjuk, olyanok vagyunk, mint az ősember, aki talált egy szót, és imádattal kezdi tisztelni.
2010 január 23. | Szerző: Sadness
Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet –
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.
2010 január 19. | Szerző: Sadness
Kereslek éjjel villanypózna-fényben,
kutatlak nappal csontízű sötétben.
Kérdezem álomból felzavarva,
vajszínű hold levét kavarva,
merre, hol talállak téged,
átszúrom a tüske-messzeséget.
Hiába zörgettem nyirkos kaput ajtaján,
keskeny utam nem ér véget, talán csak odaát.
Keservem. Futásom.
Aszalt föld alól kiásom,
eléd hozom szívem lapjait,
ítéld, vizsgáld meg napjaim.
Csörgedező vérerem,
szereteted kémlelem,
hálás vagyok neked halálig.
2010 január 10. | Szerző: Sadness
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
2010 január 5. | Szerző: Sadness
Olyan erősen képzeltelek el,
Hogy megszűnt körülöttem
A világ. Kezemmel céltalan
Útra keltem, s szádat számmal
Öleltem át.
Olyan erősen képzeltelek el,
Hogy homályba burkolózott
A távolság. Kezemet feléd
Nyújtottam, és elérhetővé vált
A világ.
2010 január 2. | Szerző: Sadness
Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok – a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel.
2010 március 20. | Szerző: Sadness
Te elmerengve, s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen…
…Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem…
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!…
II.
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe…
Egyedüli kincs tetőled:
– Amit adhatsz még nekem –
A szívedből egy-egy sóhaj…
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe…
Oly kevés maradt a múltból…
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj…
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot…
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!…
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így – a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit…
…Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad –
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!…
V.
Nem jó kép itt az “őszi napsugár”,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketeg egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!…
Oldal ajánlása emailben
X