2010 március 20. | Szerző: Sadness |
Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve, s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen…
…Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem…
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!…
II.
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe…
Egyedüli kincs tetőled:
– Amit adhatsz még nekem –
A szívedből egy-egy sóhaj…
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe…
Oly kevés maradt a múltból…
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj…
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot…
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!…
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így – a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit…
…Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad –
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!…
V.
Nem jó kép itt az “őszi napsugár”,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketeg egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!…
Te elmerengve, s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen…
…Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem…
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!…
II.
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe…
Egyedüli kincs tetőled:
– Amit adhatsz még nekem –
A szívedből egy-egy sóhaj…
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe…
Oly kevés maradt a múltból…
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj…
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot…
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!…
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így – a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit…
…Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad –
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!…
V.
Nem jó kép itt az “őszi napsugár”,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketeg egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: