2009 december 31. | Szerző: Sadness
Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.
2009 december 31. | Szerző: Sadness
“Ha nem szeretlek, sohasem látom meg, ki vagy Te!
“Szívvel látni” nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a “gonoszságodat” amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni – hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!”
2009 december 31. | Szerző: Sadness
Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Olyan értelmetlen, hogy nem lehet igaz!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket – mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál is kisebb kis atommag a szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat – el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
“Ég és föld elmúlnak, de az én szavam nem.” Ez a szó a szeretet, tudjuk.
Vagyis a szeretet nem múlhat el – megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy “az idő majd begyógyítja a sebedet.” Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az “idő gyógyít”, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban – ha valóban szeretünk – nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben … Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk.”
2009 december 31. | Szerző: Sadness
“Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése. Hogy szeretem, és vele akarok lenni, vele akarok szenvedni, és vele akarok meghalni – mert számomra nagyobb gyötrelem, ha eltépik tőlem a szerelmemet, a lelkemhez, testemhez tartozó lényt, mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést. Valójában ez nem is “vállalás” kérdése, mert ha szeretek valakit, egyszerűen nincs is választási lehetőségem. Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem, mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy: “Igen!” … A szeretet ugyanis – ha valódi – sokkal hatalmasabb erő bármiféle megfontolásnál vagy önvédelmi reakciónál.”
2009 december 31. | Szerző: Sadness
“… ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült – s azt mondom a kedvesemnek: “Szeretlek!” … Mi ez?! … Mi az, hogy “szeretlek”? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! … Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult … A sejtjeim is szomjaznak rád … Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! … De hol jön ehhez a szó, hogy “szeretlek” ?!
2009 december 31. | Szerző: Sadness
Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.
Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.
Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret
S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,
ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,
aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás
csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,
de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.
2009 december 31. | Szerző: Sadness
Hunyok, de nem kell a hunyósdi,
Pedig érkeznek szép szavak.
Nem játszom tovább, bánom is én,
Hogy »föl«, »csitt«, »szabad«, »nem szabad«,
Bánom is én, bánom is én.
Nem akarom, amit akartam,
Nem akarom, aki akar
S a gyűlölőket bánom is én,
Engem most szent közöny takar,
Bánom is én, bánom is én.
Megistenülök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért.
A többit pedig bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.
2009 december 31. | Szerző: Sadness
Mondd a folyónak
Ne folyjon
Mondd meg a nyelvnek
Ne szóljon.
Mondd meg a Napnak
Ne süssön
A harcosnak meg
Ne küzdjön
Mondd az esőnek
Ne essen
Síró embernek
Nevessen
Mondd a madárnak
Ne szálljon
Mondd meg a szívnek
Ne fájjon
Mondd a gyermeknek
Ne féljen
Mondd a koldusnak
Ne kérjen
Mondd meg a vaknak
Vezessen
S nekem azt
Ne szeressem.
2009 december 31. | Szerző: Sadness
és lüktetése szórakoztatott;
majd felmutattad azt a többieknek,
kissé büszke és kissé meghatott
mosollyal, hisz te műveltél csodát
a szerkezettel, melyet félredobtak;
ha akadozva is, ketyeg tovább;
életre keltettél egy tetszhalottat.
De lásd, a szív nem zenélődoboz;
talán csak egy dalt tud, de mégse gép,
melyet akárki működésbe hoz,
csak föl kell nyitnia a fedelét.
A meztelen szív inkább valami
elvadult, beteg állathoz hasonlít,
ha meglepik, hangját sem hallani,
holtnak teszi magát, s vackára omlik;
megkopasztva, nyúzottan didereg,
– ép korában sem volt valami edzett –,
hártyánál véknyabb bőre csupa seb,
s felszakad, alighogy hegedni kezdett;
minden belészúrt pillantás tövis,
és most szabad prédája bárkinek…
Mit várjak másoktól, ha még te is
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?
Oldal ajánlása emailben
X